Tomboló családapák, vadul táncoló, boldog anyukák, felnőtt formájú felnőtt emberek intelligens szórakozása. ColorStaron vagyok, illetve Morayán a Magyar Zene Házában. Pontosabban nem is tudom, hogy mi ez, csak nagyon felnőtt, nagyon jó, és nem is érdekel. Táncolok tovább.
Nagyjából 20 éve hallottam először a ColorStarról, barátaim vittek el egy koncertre, kérdés nélkül, „Kölyök, jó lesz, megyünk.” Mentünk, jó volt. Zene űrutazáshoz, írják magukról, és hát teljesen igaz. Amint elkezdem hallgatni a zenéjüket, egyszerre száll meg valami nyugalom, kelti fel az érdeklődésemet, köti le a figyelmem, és akarva-akaratlanul mozogni kezd a testem. Ez jót jelent, külön-külön is, nemhogy egyszerre, szóval mentem ezzel az energiával, és azt vettem észre, hogy akkori Sony Ericsson Walkman mobilom (W850, ez volt a zászlóshajó, elképesztően menő voltam már akkor is!) memóriakártyáján állandó helyet foglalnak a zenekar albumai.
Ahogy most, közel két évtizeddel később hallgatom, mocorogni kezd a bordakosaram mögött valami érzésféle. Hány szerelmet futottam ki magamból szakadó esőben a Running in the City–re, vagy sztondultunk rettenetesen pesterzsébeti társasházi lakásokban a Podmóbűre. Húz a groove, „érezzük a feelinget”, vágni lehet a füstöt, negyven fok van, június, este nyolc, mi pedig útban a Hold felé, talán már el is hagytuk, és rohadtul miénk a világ. Szóval akár fülesben bólogatva rá az utcán, akár egy budapesti koncerten: valamim mindig ellazul, kicsit talán át is alakul.
Hangzásvilágra pszichedelikus-akusztikus, elektronikus hatásokkal.
Na ezzel nem nagyon mondtam semmit. Van most egy kortárs műfaj, az IDM, intelligens tánczene, amit most a ColorStar, vagyis a Moraya elkezdett használni. Tulajdonképpen igaz, hiszen intelligens és táncolok rá, de legalább ennyire érződik a pszichedelikus hatás. Nemsokára rendet rakok az Xcolabor-Moraya-ColorStar szerelmi háromszögben, de először hadd jöjjön néhány szubjektív megélésem a koncertről.
A mostani koncertet a Magyar Zene Házában tartották, aminek nagyon örültem, hiszen az ország egyik általam legjobban preferált hangrendszerén hallgatni egy ennyire sound design-heavy zenét, az nekem önmagában öröm. Amikor odaértem, akkor viszont láttam, hogy a kisebb teremben van a koncert, teltházzal. A közönséggel egymagasságban a zenészek.
Mint egy előadás, vagy mint egy zenekari próba, olyan érzésem volt, csak ez hangosabb.
Vagyis nem elég hangos, míg ha odébb álltam, akkor meg túl hangos, máshol meg számomra pont nem jöttek ki azok a zenéből eredő érzékeny részletek, amelyek kellemes fűszerként szolgálnak a ColorStar zenéjén, aztán végül valahol csak megtaláltam a sweet spotot. Persze abszolút bennem volt a prekoncepció, hogy nagyszínpad, fények és minden, ami egy tisztességes ColorStar-koncert velejárója. Azt kérem, követelem és akarom egyszerre, azonnalabb, mint egy csorda óvodás a színes nyelvfestős nyalókát (vagy mint én 16 évesen irodalomórákon, és hardtechno partykon a legendás Kashmir Underground falai között).
Egyszóval az első néhány számot rendesen végignyünnyögtem, hogy ez a zene egyáltalán nem ilyen térbe való, ezek között a körülmények között egyszerűen hangosíthatatlan egy ilyen felállás. Pedig egészen biztos vagyok benne, hogy ilyen színvonalú rendezvényen a hangosító nemcsak érti a dolgát, hanem minimum a hangosítás szerelmese.
A mentális tipródásnak az vetett véget, hogy észrevettem, fél órája táncolok,
és kezdek baromira elfáradni a mentális szakértésben. Itt vettem egy akkora levegőt, amit az Androméda-galaxis túloldalán is érzékelni lehetett, és végre elkezdtem szívből nagyon jól érezni magam. Morayára. Aztán ColorStarra. Na, hogy is van ez?
Megvannak a Pokémonok? Számomra a Moraya a ColorStarhoz képest olyan, mint amikor Pikachu szintet lép, és fejlettebb formában csinálja ugyanazt, csak máshogy vagy mást, ugyanúgy, mindegyik igaz. (Hallgasd meg és bogozd ki te, kedves olvasó.) Adott tehát a ColorStar zenekar, ami az évtized elején – hála az égnek – nem oszlott fel, viszont passziválta magát néhány félévre. Tehát létezik, csak bizonytalan ideig pihen.
Viszont az alapítók közül többen is szerettek volna zenélni.
De valami elképesztően kulturáltan és emberbarát módon úgy döntöttek, hogy hát az mégsem lehet ColorStar, ha nincs benne a tagok jelentős része, és kicsit más is a zenei irány. Úgyhogy legyen ez akkor egy másik zenekar, és most figyelj, itt jön a lényeg, az egyik alapítót, Keleti Andrást idézve: „Csináljuk azt, aminek indult a ColorStar, és ne azt, ami végül lett belőle. Kísérletezést, improvizációt, szabad zenélést.”
Nálam legalábbis libabőr. És pontosan ezt éreztem az est első felében, amikor a Moraya felállásban játszottak, hogy ez a zene, a kísérletezés legjobb tulajdonságait megtartva improvizatív, még alakulnak a számok, még alakul az egész. De mindezt úgy, hogy
ez itt és most, a szemünk láttára, fülünk hallatára alakul.
Mivel profi zenészekről van szó, és ami a legfontosabb: szívből, szerelemből, hangokból, dallamokból, basszusokból, térből és csendből álló zenészekről van szó, az egész elképesztően profi volt. És ehhez jön hozzá az Xcolab, ami az ex-ColorStar tagokból álló, egyébként szívesen kollaboráló, kísérletező, alkotói műhely. A tagok foglalkoznak alkalmazott zenével, színházi hangokkal, sound designnal, szóval a szónikus térben való alkotás széles perspektívájával.
Az egészben csodálatos az inkluzivitás.
Szó sincs elefántcsonttoronyba vonult művészekről, akik néha kidugják a jack kábelüket, hogy megosszák velünk titkos munkásságukat. Transzparens alkotói folyamatoknak lehetünk nemcsak tapasztalói, hanem aktív résztvevői is. Ilyen volt például a koncert elején a Beavatás, amikor Luca hegedű és looper segítségével, a közönség bevonásával nyitotta az estét.
Megtisztelve éreztem magam, hogy ilyen szintű zenészek és szívemberek beengedtek a terükbe minket, és transzparenssé tették az alkotási folyamataikat. Amire nem mellesleg, ezen a ponton már minden különösebb és kevésbé különös problémám feloldódott a mozgásban, a zene élvezetében, meg úgy az egész atmoszférában. Ami kezdett masszívan hardcore formát ölteni, ahogy feljött a színpadra Szalay Péter, Keleti pedig közölte, hogy mivel idén 30 éves a ColorStar, ezért az est második fele ennek a jegyében fog telni. De itt a közönség már a plafonon volt, és tomboló családapák és édesanyák pogóztak, nagyrészt, hála az égnek, csak önmagukkal, de önmagukkal nagyon (de hiányzik egy jó Subscribe-pogó, édesistenem…).
Jó volt látni, hogy van egy aktív közönség, akik támogatják és igénylik ezt az energiát.
A bennem épp pihenő kommunikációs és hálózatelméleti tudós szerint a csapat jelenlegi feladata, hogy megfelelően tudja kommunikálni, hogy mi is áramlik rajtuk keresztül. És hogy ez megtalálhassa azt az intelligens közönséget, akik értik és érzik a soha véget nem érő, a sejtjeimben örökké lüktető Aalomadalomat.
Ezek az emberek nem bírnak nem zenélni. Ennyi történik. Hogy van mögöttük több mint harminc év zenei rutin, illetve frissülnek Kézdy Luca hegedűművész tehetségével és looperével. Mert számos utat láthattunk már a sárdobálással kísért feloszláson keresztül, az unalomig való fásultságon át, a „rég abba kellett volna hagyniuk” érzéséig. Ők meg egyszerűen csak csinálják, ami nélkül nem tudnak létezni, és ezt megosztják velünk is. Mindezt etikusan, érdekesen, izgalmasan és folyamatosan frissülve. Nagyon várom, hogy május 9-én halljam őket az Akvárium Nagy Halljában, ugyanis egy minimum világokra szóló koncerttel készülnek. Szalay Péter gitárszólói alatt nyilván már ember nem volt, aki bírt volna magával,
bennem pedig óvatosan, a mély érzelmi rétegekben kezdett feloldódni az elmúlt másfél év stressze, és kezdtem újra kapni levegőt.
Mert ha tudom így érezni magam, ahogy egy ColorStar/Moraya-koncert közben, akkor megéri vigyázni a testre, hogy még sokáig és egészségben tapasztalhassak a Föld nevű bolygón. Hiszen egyelőre ez az egyetlen planéta, ahol hallgatni lehet ezt a zenét. Vagy bármilyet. A többire meg elrepít a ColorStar. Épp van egy kis zenéjük űrutazáshoz.
Moraya – interaktív évindító koncert, Magyar Zene Háza, Budapest, 2026. január 10.
Fotók: Magyar Zene Háza / Hajdu János
